Díjugratás

Dublinban, 1864-ben rendeztek először nyilvános díjugratóversenyt, melynek célja a vadászlovak alkalmasságának vizsgálata volt. A verseny egy magasugró és egy távolugró versenyszám megrendezéséből állt, s ez jelentette a modern, mai lovassport kezdetét is. Ma az ugratóversenyek a lovassport egyik leglátványosabb, legnépszerűbb versenyei. Ebben az ágban található a legnagyobb számú versenyző. A lovasok egymástól eltérő magasságú és szélességű akadályokból álló sorozaton ugratnak át. A cél: a legkevesebb verőhibával a szintidőn belül teljesíteni a pályát. Talán első látásra durvának tűnhet, hogy milyen akadályokat kell leküzdenie egy lónak ráadásul úgy, hogy még egy embert is cipel a hátán. Ha figyelmesen nézünk egy-egy ilyen versenyt, láthatjuk, hogy sok esetben nem hajtani kell a lovat, hanem ütemesen megtartani, esetleg fékezni, „felvenni”. A ló is érzi, hogy ez feladat, hogy számítanak rá, és főleg azt, hogy a sikeres szereplésért jutalom jár. Ez a sikeres szereplés nem mindig az első helyezést jelenti. Ahhoz, hogy egy ló sok versenyt megnyerjen, hosszú tanulási folyamatnak kell végbemennie. Ez akár több mint 7-10 év is lehet. Ezért vannak különböző nehézségi fokozatú pályák. Van, ahol csak 110-130 cm-es magas akadályokat kell leküzdeni, míg a kitartásos ugrásoknál akár 200 cm feletti ugrásokat is produkálnak a lovak. Talán elsőre az úgynevezett kőfalak a legrémisztőbb akadályok. A legfontosabb, hogy ezek nem kőből, hanem fából vannak és gyakorlatilag rombolható akadályok, vagyis sok elemből épülnek egymásra, így ha a ló átesik rajta, nem sérül meg, hanem egyszerűen széthullik és gyorsan újra építhető. Igazából a lónak nem az ilyen akadályok leküzdése jelent gondot. A ló ugyanis másként méri fel az akadályt, mint az ember. Az ember, ha lát valami magasabb tárgyat, akkor alulról kezdi felmérni, vagyis lentről felfelé halad. A ló fordítva teszi ezt, ha találkozik egy rúddal, vagy egyéb akadállyal, megnézi át tud-e rajta bújni, ki tudja-e kerülni, vagy marad az ugrás. Sokkal könnyebb egy tömör fal magasságát megbecsülni így, mint egy szál keresztben elhelyezett rúdét. Ezért is tesznek a rúdból épített akadályok alá még plusz rudakat, vagy keresztet. A reklámhordozóként is jól szolgálatot teljesítő kitörő pedig a lovast segíti az akadályra lovaglásban. A díjugrató pályákon elhelyezett akadályok megtervezése egy külön szakma, nem végezheti bárki. Magas szintű ismeret kell hozzá a lóról, lovaglásról, díjugratásról és magáról az akadályok felépítéséről. Egy-egy pálya pontosan, centiméteres pontossággal meg van tervezve, csak úgy lehet akadályokat egymás után elhelyezni, hogy az megfeleljen a helyesen lovagolt ló ritmusának. Egy nehezebb akadály után kellő helyet kell biztosítani a fordulókra, vagy a ló rendezésére. Általános tény a lovassportokban, hogy nem csak a lovast, hanem a lovat is díjazzák, soha nem lehet hallani a díjátadásokon, hogy csak a lovas nevét említenék, hiszen a komoly eredmény elképzelhetetlen a ló akarata nélkül. A ló és lovas összhangja ebben a sportágban is mérhetetlenül fontos, a díjugratás talán egyik legfontosabb alapelvéről szól a lovasok körében ismert mondás: „dobd át a szíved az akadályon, és a ló utána ugrik”. A díjugratásnak valami ilyesmiről kéne szólnia.

Ne másolj, gépelt szöveg!