CSIKÓNYÍRÁS, A LÓSZŐR HASZNA

A szabadban vagy fészer alatt telelő lovak télen át hosszú rabszőrt eresztenek. Különösen a sörény és a homloküstök nő meg igen hosszúra, miáltal a ló bozontos külsőt nyer. A békási, a hucul és a székely hegyi lovakat az 1940-es években is a méteres sörény, a felcsomózott hosszú farok, a bozontos külső jellemezte. A csikónyírás rideg ménesekben ünnepi alkalom volt. Erre a kiskun csikósok nemcsak a tőkegazdasághoz tartozó családokat hívták meg, hanem a város elöljáróit is. Halason a másod- és harmadfű csikóknál az üstököt és a sörényt tőből vágták le, a farkat is félig, s a meghagyott szőrt négy garádicsra nyírták, hogy a gazda egy évig még be ne foghassa. Ugyanis a nyírott farkú lovat befogni szégyenszámba ment. A matyók György-nap (április 24.) körül szokták a csikókat megnyírni. Ami szőrt ilyenkor lenyírtak, az a csikósé lett, benne volt pásztori fizetségében. Amelyik gazda nem engedte csikóit megnyírni, váltságot fizetett a pásztornak. Kiadós mennyiségű lószőrhöz jutottak a csikósok, mert a szabadban telelő ménes az Alföldön is hosszú rabszőrt eresztett a tél folyamán. A matyó csikósok szintén lenyírták a sörényt és a farokszőrt, az volt a legértékesebb. Nyírás előtt a csikót oldalára döntötték, első és hátsó lábára subát terítettek, hogy ne kapálózzon. Szőrkötelet, szőrnyűgöt, erős árkányt, pányvát, ostorcsapót sodortak belőle, s művészi apró tárgyakat (gyűrű, gomb, óralánc) is készítettek. A Kiskunságban csikónyíró ollókkal végezték a munkát, s a lenyírt lószőrt a helyszínre érkezett kereskedők vették meg a pásztoroktól. Főként a szitásoknak (szitakészítőknek) adták tovább. Másik részéből meszelőt, ecsetet kötöttek. Az elbitangolt ló sörényét, farkát a csősz levághatta, ami szégyen volt a gazdára. Tolnában, Baranyában a Duna mentén nyesett vagy nyírott csikó az először legelőre bocsátott csikó neve. Farkszőrét lépcsősen nyesték meg.

A csikónyírás a Kiskunságban májusra, júniusra esett, s a legnevezetesebb pusztai pásztorünnepnek számított. Keleti lovasünnepekre emlékeztet, hogy a csikónyírást birkózás, gyalogfutás és lovasfuttatás követte. A méneshez kilátogató gazdák és a pásztorok tomot ültek, áldomást ittak.

Székelyföldön a ménes csordapásztorának az 1840-es években tiltva volt a lovak sörényét levágni, farkszőrét kiszedni  Az ebből származó haszonra nyilván a lótartó gazdák tartottak igényt. Szigorúan tiltották a ló sörényének, farkszőrének levágását a nagykunsági városok is. A csikósbojtárokat tömlöccel fenyegették érte, s a számadót is felelőssé tették. Nem az anyagi károkozást, hanem a jószág megcsúfítását és a rovarok kártevését, a ló kiszolgáltatottságát nehezményezték elsősorban

A magyar úri lótartásban a 19. században – angol példára – hosszabb ideig divat volt a nyírott sörény és a lófarok csonkítása. Parasztságunk az úri hóbortot nem követte, hámos és nyerges lovainak sörényét és farkszőrét ápolta, dísznek tartotta és sohasem nyírta.