Élt az 1800-as Angliában egy idős, beteg hölgy, aki életében csak egy könyvet írt ugyan, nevét mégis együtt említik a klasszikus, nagy írókéval. Könyvét sok nyelvre lefordították, sikeres film is készült belőle, az 1900-as évek második felében pedig újra felfedezték, mint könyvet. Napjainkra viszont azt kell mondjam, sajnos az ellenkezője igaz; elfeledték. Egyik “modern” könyvesboltban sem találkoztam vele, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy az egyik antikváriumban, hosszas előjegyzés-várakozás után végül hozzájutottam (angol nyelven viszont több helyen is láttam, úgyhogy angolosok előnyben).
Pedig ez egy gyönyörű, szívbemarkoló könyv, egy kedves, fekete lóról, akinek csak annyi “bűne” volt, hogy egy olyan korba született, amelynek embere a többi élőlényt kizsákmányolható tárgynak tekintette.

Anna Sewell így írta:
” Az az én tanításom, hogy ha kengyetlenséget látunk, vagy rosszabbat, aminek megállítására megvan a lehetőségünk, és nem teszünk semmit, akkor mi is bűnrészesek vagyunk.”
Ez Fekete Szépség története. Történet az életről, a boldogulásról. Ló-szemmel. Történet a tanulásról, a megfelelésről, és a bizalomról.
És arról, hogyan lehet újra bízni…

Részletek a könyvből:

“Egyszer Vadóc és én együtt álldogáltunk az árnyékban, és hosszan beszélgettünk: tudni akarta, hogyan neveltek fel, hogyan törtek be. Mindent elmondtam neki.
- Tudod, ha velem is így bántak volna - mondta - éppoly jó természetű lehetnék, mint te, de most már, azt hiszem, késő.
- Miért?
- Mert nálam minden egészen másképp történt. Nem akadt se ló, se ember, aki kedves lett volna hozzám, vagy akinek én akartam volna a kedvébe járni. Az első helyemen az elválasztás után rögtön elvettek az anyámtól, és idegen csikók közé tettek: egyikük se törodött velem, és én sem törődtem velük. Ott nem volt a tiedhez hasonló, kedves gazda, aki foglalkozott volna velem, beszélt volna hozzám, vagy hozott volna valami finom csemegét. Aki a gondunkat viselte, soha egyetlen kedves szót sem szólt hozzám. Nem mondom, hogy rosszul bánt velem, de azonkívül, hogy legyen elég élelmünk, és télen menedékünk, egy fikarcnyit sem érdekeltük. Egy gyalogösvény vezetett át a földünkön, és a nagyobb fiúk, ha arra jártak, kövekkel dobáltak, hogy megkergessenek. Engem sohasem találtak el, de egy szép, fiatal csikó csúnyán megsérült a fején és azt hiszem, a forradás egész életére megmarad. Nem törődtünk persze a dobálókkal, de persze ettől még vadabbak lettünk, és az agyunkban úgy rögzodött, hogy minden fiú az ellenségünk.

Remekül szórakoztunk a szabad mezőn, föl-le vágtáztunk, körbe-körbe kergettük egymást, aztán nyugodtan álldogáltunk a fák árnyékában. Amikor azonban hozzáfogtak a betörésemhez, az szörnyű időszak volt számomra: többen is igyekeztek egyszerre megfogni, és végül, mikor a rét sarkába szorítottak, az egyik elkapta a sörényemet, a másik az orromat, és olyan szorosan tartottak, hogy alig kaptam levegőt; egy harmadik keményen megragadta az alsó állkapcsomat, és így sikerült rám erőszakolniuk a kötőféket, szétfeszített számba a zablát. Ezután az egyik a kötőféket markolva vonszolni kezdett, egy másik hátulról ostorozott.
Ez volt az első tapasztalatom az emberi kedvességről - semmi más, csak erőszak. Nem adták meg nekem a lehetőséget, hogy megértsem, mit is akarnak tőlem. Jó fajtából származom, és belátom, hogy igencsak tüzesvérű és vad voltam, és rengeteg bosszúságot okoztam nekik, de borzasztó volt nap nap után bezárva lenni az istállóban, megfosztva a szabadságomtól. Hiszen tudod, ez még akkor is nehéz, ha kedves a gazdád, és becézget, de nekem semmi ilyesmiben nem volt részem, csak bánkódtam, szomorkodtam, és ki akartam szabadulni.”

(….)

“Sohasem fogom elfelejteni az új gazdámat: fekete szeme és hajlott orra volt, szájából harminckét fog villant elő, hangja olyan érdes, mint az éles köveken zötykölődő kocsikeréké. Nicholas Skinnernek hívták, és azt hiszem, ő volt a Sintér, akinek szegény Csóró Sam dolgozott.
Az emberek azt mondják: hiszem, amit látok, én inkább úgy mondanám, hiszem, amit átélek. Mert hiába láttam már annyi mindent, mostanáig nem ismertem a fiákeres lovak szörnyű szenvedéseit. Sintér néhány fiákeressel, és néhány kocsissal dolgoztatott: keményen bánt a kocsisaival, azok meg keményen a lovakkal. Itt nem kaptunk vasárnapi pihenőt. Ráadásul éppen kánikula volt.
Előfordult, hogy vasárnap reggelenként mulatozó férfiak bérelték ki a fiákert egész napra. Négyen beültek a kocsiba, egy meg a bakra, a kocsis mellé, nekem pedig vinnem kellett őket ki a szabadba, tíz-tizenöt mérföld oda és ugyanannyi vissza. Eszükbe se jutott, hogy kiszálljanak, és gyalog menjenek fel egy dombra, bármilyen meredek volt is, bármennyire tűzött is a nap - hacsak a kocsis nem aggódott amiatt, hogy nem tudom felhúzni őket. Néha annyira melegem volt, és annyira kimerültem, hogy jóformán enni sem tudtam. Hogy vártam mindig a finom forró vízbe öntött salétromos korpakeveréket, amit szombat esténként Jerry adott nekünk, hogy lehűljünk és megnyugodjunk! Nála egy nap, és két éjszaka pihenhettünk egyfolytában, és hétfő reggel olyan frissek voltunk, mintha ujjászülettünk volna. Itt azonban szó sem volt pihenésről, és a kocsis épp olyan szigorú volt, mint a gazdája. Kegyetlen ostora végén valami szörnyű éles dolog volt, amitől néha a vérünk is kiserkent. Még a hasam alá is odavágott, a fejemet se kímélte. Ez a gonoszság teljesen elkeserített. Ennek ellenére rendesen dolgoztam, nem makacsoltam meg magam, hiszen szegény Vadóc is megmondta: semmi értelme. Az ember az erősebb.

(….)

Éppen egy hosszú vonat érkezését várták, ezért az odakint álló fiákerek mögé húzódtunk, hátha visszafelé is lesz fuvar. A vonat zsúfolt volt, a kocsikat egykettőre elfoglalták, így minket szólítottak. Négyen voltak, egy hangos, nagyszájú férfi, egy hölgy, egy fiúcska, és egy kislány, meg temérdek poggyász. A hölgy és a kisfiú elhelyezkedtek a kocsiban, és miközben a férfi a csomagok ügyében intézkedett, a kislány odajött hozzám, és szemügyre vett.
- Apa, ez a szegény ló nem bír el minket is, meg a csomagokat is. Olyan gyenge és kimerült, nézd csak meg!
- Ó, nincs vele semmi baj kisasszony - szólalt meg a kocsisom. - Elég erős.
A hordár, aki néhány súlyos ládát húzott oda, javasolta a férfinak, fogadjon még egy kocsit, olyan sok a csomagja.
- Elbírja a lova, vagy nem? - kérdezte a nagyszájú.
- Persze, hogy elbírja, uram. Tegyék csak fel a poggyászt, ez a ló többet is elbír. - Még segített is felhúzni a ládákat, amelyeknek súlyától a kocsi rugózata is megroggyant.
- Papa, papa, vegyél még egy kocsit! - könyörgött a kislány. - Ezt nem tehetjük meg, ez kegyetlenség!
- Butaság Grace, szállj fel azonnal, és ne csinálj ekkora hűhót! Jól néznénk ki, ha egy elfoglalt embernek minden fiákeres lovat meg kéne vizsgálnia, mielőtt kibérli. A kocsis biztosan tudja, mi a helyzet. Gyerünk, szálj be, és szót se halljak!

(….)

A Ludgate-dombig becsületesen bírtam, de addigra már elfogyott az erőm. Egy darabon még ide-oda botladoztam, hogy lábon tartsam magam, az állandó gyeplőrángatás, és ostorcsapkodás is nógatott, de egyszer csak - magam sem tudom, hogyan - a lábaim kicsúsztak alólam, és a földre zuhantam. Olyan hirtelen és olyan erővel rogytam össze, hogy úgy látszott, végem van. Ott feküdtem elnyúlva, valóban erőm sem volt, hogy mozduljak, és azt gondoltam, most meghalok. Valamiféle zűrzavart hallottam magam körül, hangos, dühös beszédet, hogy leszedik a csomagokat, de az egész mintha álom lett volna. Újra hallani véltem azt a kedves, sajnálkozó hangot:
- Ó, ez a szegény ló! Ez a mi hibánk.
Valaki odajött és a nyakam alatt meglazította a kantárszíjat, és levette a nyaktartó szíjat. Aztán valaki azt mondta: “Ennek vége, többé nem kel föl.” Hallottam, amint egy rendőr intézkedik, de még a szememet sem nyitottam ki, erőmből csak annyira futotta, hog időnként zihálva levegőt vegyek. A fejemre hideg vizet öntöttek, a számba valami orvosságot, és letakartak valamivel. Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtem ott, de mintha kezdett volna visszatérni belém az élet. Egy kedves hangú férfi paskolgatott és bátorított, hogy álljak fel. Kaptam még egy kis orvosságot, aztán néhány kísérlet után valahogyan lábra álltam, és óvatosan egy közelben lévő istállóba vezettek.”

A szerző

Nem lehet túl sokat tudni Anna Sewellről, csak azt, hogy ezt az egy könyvet írta, a művet 1870-ben adták ki először, és sohasem ment férjhez.