Monty Roberts: Shy Boy
Egy vad musztáng megszelídítése

160x235 mm, ára: 2.499,- Ft
ALEXANDRA KIADÓ, Pécs

"Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk Shy Boyt, látni kell, hogyan vágtat ő vagy a fajtája szabadon és könnyedén, kinn, a széles pusztaságban" - írja a neves lószelídítő, Monty Roberts. Ez a lenyűgöző történet és a hozzá tartozó csodálatos fényképek segítenek mindebben. Monty Roberts Nevada sivatagos fennsíkján elképesztő, háromnapos lovaglás során egy életen át szerzett tudását felhasználva kapcsolatot teremtett egy kis musztánggal, amellyel később összebarátkozott. A következő egy évben Shy Boy megszokta és megszerette a farm körüli életet, élvezte, ha magára vonhatja a figyelmet, és valóságos rajongója lett a kisgyerekeknek. A nehéz feladatok teljesítésével és egy súlyos betegség leküzdésével a vadló kivívta gondozói elismerését és csodálatát.
Ám Monty Robertset nem hagyta nyugodni egy kérdés: Nem lehetséges-e, hogy Shy Boy szívesebben élne szabadon? Végül elszoruló szívvel visszavitte a musztángot a szabad természetbe, hogy a saját sorsáról maga dönthessen. A gyönyörű fényképek - egy lélekemelő, megkapó történet illusztrációi - ezt az eseményt és annak hihetetlen végkifejletét felejthetetlenül tárják az olvasó elé.
 
Az igazi suttogó című könyv szerzőjének legújabb bestsellere!

Ennek ellenére negyvenöt éven át mindig ott élt bennem a vágy, hogy bebizonyítsak valamit: hogy a csatlakozás az ember és vadló közötti őszinte bizalom megnyilvánulása, éppen ezért akkor is elérhető, ha nincs körkarám, nincs zsinór, csak egy ember és egy musztáng a hatalmas pusztaságban. (...)
Az egész a BBC televíziós dokumentumfilm-sorozatával kezdődött. Három évvel korábban már készítettek egy félórás filmet a csatlakozásról, most pedig felajánlották, hogy rendelkezésemre bocsátják a szükséges erőforrásokat ahhoz, hogy próbát tehessek egy szabadon élő musztánggal. (...)
A Santa Ynez-i Maverick Saloonban találkoztam a forgatócsoporttal. A filmesek nagyon örültek, amikor megjelent az öreg Dutch Wilson, és mindenkinek elmondta a véleményét, aki csak az útjába került
- Montynak teljesen elment az esze! Szerintem jó esélye van rá, hogy kinyiffantsa saját magát... ki az ördög akarná elkísérni?
Aznap este teljesen nyugodt voltam, és úgy éreztem, nem is lehetnék felkészültebb. Ha most nem sikerül valóra váltanom életem nagy álmát, az nem azért lesz, mert meg sem próbáltam. (...)
A ménes eltűnt nyugaton, én pedig keletnek, a sivatag felé tereltem a vágtatva menekülő musztángot. A helikopterről készített filmfelvételen egy karcsú, fürge és fiatalos musztáng látható, amelyet egy jócskán "kipárnázott" öreg cowboy követ.
Ha a körkarámban végzett munkához akarnám hasonlítani ezt a kísérletet, akkor azt mondanám, hogy ez annak felel meg, amikor a vékony zsinórral körbe-körbe terelgetem a fiatal lovat. A vad musztángcsapatok hasonlatával most én voltam a domináns kanca, amelyik a fiatal ló felé vágtatva fejezi ki elégedetlenségét, s ugyanakkor arra kéri, hogy tanúsítson iránta némi tiszteletet.
Tudtam azonban, hogy a körkarámmal szemben a menekülés itt nem tíz percig fog tartani, hanem egy egész napon át.
Gyilkos dolog volt másfél órán át vágtázni, ráadásul az idő java részében ki kellett állnom a nyeregből, hogy kíméljem a ló hátát. Egyenetlen terepen haladtunk, és ennél a sebességnél egyetlen rossz lépés is végzetes lehetett volna. Alig vártam már, hogy végre beesteledjen.
Azon a hosszú első napon a nyeregtáskámban magammal vitt szárított marhahúson és a kulacsomban lévő vízen éltem. Csak annyi pihenőm volt, amíg leszálltam az egyik lóról, és felültem a másik nyergébe. Pokoli egy hajsza volt. (...)
Pirkadatkor, vagyis fél öt körül újabb hajsza kezdődött: csaknem huszonöt kilométert vágtattunk. Soha életemben nem volt még részem ilyen kimerítő lovaglásban.
A völgyből kiérve sík, nyíltabb területre értünk, ahol sokkal könnyebb volt az előrejutás. A musztáng ekkor lelassított.
Nem sokára elkezdett felém tekintgetni. Végre tudomásul vette a jelenlétemet. A meneküléssel nem ment semmire, ezért tőlem kellett segítséget kérnie. Nekem kellett megértenem a nyelvét, és visszajeleznem, hogy valóban a segítője vagyok, az ő oldalán állok.
Úgy éreztem, eljött az idő, hogy megkíséreljem a csatlakozást.
Volt nálam egy erős fényű zseblámpa, amellyel még nappal is jelezhettem a munkatársaimnak, hol vagyok, vagy mire van szükségem. Most azt jeleztem, hogy lovat szeretnék váltani - ehhez a feladathoz kizárólag Dually jöhetett szóba.
Caleb Twissleman odavezette hozzám Duallyt, én pedig átszálltam a nyergébe. Most már elkezdhettem az Equus nyelvet használni.
Ha a musztáng felém fordította az egyik fülét, vagy leeresztette az orrát, én abban a pillanatban elfordítottam tőle Duallyt, csökkentve a reá nehezedő nyomást. Ám ha a musztáng távolodni kezdett, Dually egy szemvillanásnyi idő alatt a nyomába eredt, még távolabb kergette - nyilvánvalóvá tettük a számára, hogy itt és most mi helyettesítjük a matriarchát.
Dually és én most ugyanúgy kommunikáltunk ezzel a vad lóval, mint ahogyan a körkarámban szoktam: minden lovak anyanyelvét, az Equust használtam.
Egy olyan rendkívül jól betanított ló hátán, mint Dually, tökéletesen tudtam alkalmazni a musztáng számára is értelmezhető finom mozdulatokat, és így kinyúlhattam felé, jelezhettem neki, hogy bízhat bennünk.
A musztáng bizonytalanul ugyan, de követni kezdett bennünket. Megértette a helyzetet. Noha mindez teljesen szokatlan volt a számára, készen állt arra, hogy elfogadja Duallyt, és elfogadjon engem.
Csatlakozott hozzánk.
Varázslatos érzés volt, ahogy Caleb Twisslemannal együtt elég közel állhattunk ahhoz, hogy megérintsük. Nem volt szükség kötélre, nem volt szükség büntetésre. Nagyon nyugtalan volt, bármelyik pillanatban menekülni kezdhetett volna, de bízott bennünk .Rendkívüli élmény volt.
Dr. Bob Miller, az állatok magatartásának szakértője is egyetértett velem. Mint mondta, olyan állat állt előttem, amely "öt méterről is lerúgja a falról a legyet". Robbanékony, vad teremtmény volt, mégis a saját szabad akaratából úgy döntött, hogy elfogadja az emberi érintést. Nagy megtiszteltetésben részesített bennünket.
Kitaláltam, mi legyen a neve: Shy Boy, azaz Félénk Fiú.
Úgy éreztem, életem útja nagy kört írt le, és a kör most bezárult. Tizenéves koromban a vadonban figyeltem meg ugyanezeket a lovakat, és olyan dolgokat láttam, amelyekről valószínűleg senki más nem tudott; ezek a megfigyeléseim segítettek abban, hogy kifejlesszem módszeremet. Sokáig titokban dolgoztam, most azonban egy televíziós kamera rögzítette a musztáng minden mozdulatát. (...)
Nagyon óvatosan egy kötelet dobtam a nyakára, elkaptam a végét, és laza, rögzített csomót kötöttem rá.
Felágaskodott, és majdnem kirántotta a kezemből a kötelet, de ez után az ideges reakció után már nyugodtan hagyta magát vezetni. Ennyi elég is volt az első napra. Shy Boy most megpihenhetett, feldolgozhatta az élményeit, s kedvére ehetett és ihatott. (...)
Másnap ideje volt újra munkához látni: következett a nyergelés.
Shy Boy közelébe érve leszálltam a lovam hátáról, és gyalog mentem közelebb a musztánghoz. Ez kritikus pillanat volt: egyrészt most sokkal sebezhetőbb voltam, másrészt egészen más lénynek tűnhettem, mint az az ember-ló, akiben megtanult bízni.
Szerencsére minden simán ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A hasa alatt egy hosszú, kampós végű drótdarabbal húztam át a csatot, és Shy Boynak meg kellett tanulnia, hogy ez nem kígyó.
A nyereg is újdonság volt a számára. A szoktatást egy egészen apró fajtával kezdtük, de amikor elindultam felé a karomon tartott nyereggel, még így is biztos volt benne, hogy egy ragadozóval van dolga, és még rengeteg baja lesz vele.
Bármit tettem is aznap, mindennel a musztáng bizalmát próbáltam erősíteni. Shy Boy lassacskán rájött, hogy a nyereg nem egy nagy, macskaféle ragadozó, nem fog neki fájdalmat okozni, és nem is fogja akadályozni a mozgását.
A harmadik nap azon dolgoztunk, hogy eloszlassuk még megmaradt félelmét a nyeregtől, és megismertessük a kantárral. Nem maradt más hátra, mint kideríteni, hogy a sok munka után mennyire maradt veszélyes még a musztáng. Scott Silverának meg kellett próbálnia felülni rá.
Az első alkalommal, amikor Scott közelebb ért hozzá, Shy Boy hátrább ugrott, és kirúgott felé a mellső lábával.
Most mindennél fontosabb volt, hogy valamennyien teljesen nyugodtak legyünk, mégpedig nemcsak a felszínen, hanem a lelkünk legmélyén is. Nem volt szabad sürgetnünk a musztángot. Ezekkel az állatokkal türelmesnek kell lenni. Ha úgy viselkedünk, mintha csak tizenöt percünk lenne, egy egész napig fog tartani. De ha úgy viselkedünk, mintha egész nap ráérnénk, akkor tizenöt perc alatt elkészülhetünk.
Aztán Scottnak sikerült a kengyelbe tennie a lábát. Óvatosan, nagyon óvatosan felemelte magát, és könnyedén ereszkedett a nyeregbe.
Igen megindító pillanat volt ez számomra.
Nagyon mélyen eltemettem magamban a vágyat, hogy egyszer tanúja legyek ennek az eseménynek, és most a boldogság szinte kirobbant belőlem. A valóság olyan volt, mintha egy páratlanul nagy örömet szerző ajándékkal leptek volna meg, ugyanakkor éreztem, hogy valami befejeződött. Tudtam, hogy nagy dolgot sikerült elérnünk.
Scott Silvera másfél órán át iskoláztatta a musztángot - no persze csak nagyon óvatosan. Lépésben jártatta, fordulókat csináltatott vele, ügetésbe váltott. Minden egyes manőver után tett egy lépést hátrafelé is.
Ezután Scott Silvera Shy Boy hátán lovagolt vissza a Chimeneas-ranch központi épületébe, mint ahogy negyvenöt évvel azelőtt én is egy ranch-re tértem vissza a sivatagba tett expedícióm után.
Akkoriban hitetlenkedéssel fogadták, amikor apámnak és másoknak arról meséltem, mire jöttem rá a vadlovak megfigyelése alapján, most viszont barátaink és munkatársaink ujjongva, örömmel fogadtak bennünket, és egy brit forgatócsoport filmre vette az egész eseményt. Elmondhatatlanul jó érzés volt.
Santa Ynez-ben, a Maverick Saloonban még két cinikus öregurat is sikerült megörökíteniük, akik a sikeresen hazatérő társaság láttán csak ennyit mondtak:
- Végül is, ha már embert tudnak küldeni a Holdra, akkor miért ne lovagolhatnának meg egy musztángot is?