Fülöp herceg, Harminc év a bakon

Az angol királynő férjeurát a legtöbben mogorva katonatisztnek vagy csípős megjegyzéseiről elhíresült fura figurának képzelik. Csak azt nem értik, hogy Erzsébet miért rajong annyira érte. Egy közös szenvedélyük mindenesetre közismert – még pedig a lovak. A görög királyi családból származó Fülöp herceg fiatalabb korában kiváló lovas pólós volt. Miután elmúlt ötvenéves, átnyergelt a kényelmesebb fogathajtásra, és nagy rajongója lett a sportágnak részben versenyzőként, részben a Nemzetközi Lovas Federáció elnökeként. A bakon és a pályák szélén átélt legemlékezetesebb élményeit könyvében meséli el.

Mint annyi egyéb dolog, a ló vontatta fogatok hajtása is meglehetősen véletlenszerűen vált az életem részévé. Dacára az évekig hivatásos lovassági tisztként szolgált édesapám intelmeinek, miszerint minden ló veszélyes és mindenképpen jobb őket elkerülni, mégis igencsak ifjú koromban kezdtem el a lovaglást. Első lovas emlékem az volt, ahogy a Fekete-tenger végtelen strandfövenyén lovagoltam, amikor Mihály unokatestvéremnél voltam látogatóban, aki köszönhetően apja, Károly király erratikus viselkedésmódjának és a kor Romániája kiszámíthatatlanságának, történetesen az ország királya volt. Ez 1928-ban történt, amikor mindketten épp hétesztendősek voltunk.

20 év póló

Lovaglásom ezt követően meglehetősen rendszertelen volt, egészen addig, amíg Dickie bácsikám, az akkori Lord Louis Mountbatten, fel nem ültetett az egyik pólós pónijára, és ki nem hajtott, hogy próbáljak meg egy pólós ütővel eltalálni egy labdát. Ez elvezethetett volna oda, hogy pólójátékossá legyek, de sajnos közbejött a háború. Aztán a sors, vagy inkább az admiralitás urai úgy rendelkeztek, hogy 1949-50-es éveket Máltán kellett töltsem, ahol bácsikám az 1. cirkálórajt vezényelte. Ezúttal sikerült meggyőznie, hogy kezdjem el rendesen a pólózást. Elfogadtam az általa felajánlott pár pónit, és rendszeresen játszottam Cowdrayben, majd végül a következő húsz év során Windsorban. Pólós pályám valamelyest hitelessé tett a lovas világban, és miután 1964-ben a hollandiai Bernát herceg engem javasolt a tisztségre, megválasztottak a Nemzetközi Lovas Federáció elnökének. Ilyeténformán a versenyszerű fogathajtás világába a versenysportok adminisztratív oldala felől érkeztem. A federációban aztán azon kaptam magam, hogy már a fogathajtás szabályrendszerét fogalmazgatom, ami egyben azt is jelentette, hogy meg kellett tanulnom ezt az új sportot, melyről elég kevés ismerettel rendelkeztem. A fogathajtás az idő tájt vált egyre népszerűbbé, amikor már eleve azon gyötrődtem, hogy feladjam a pólózást. Kezdtem ráébredni, hogy évről évre egyre több időmbe kerül és egyre nagyobb erőfeszítést igényel, hogy fenntartsam az edzettségemet, és egyre tovább tartott, míg felépültem egy-egy sérülésből. Ráadásul meg voltam áldva egy állandóan rakoncátlankodó csuklóval. Ahogy aztán 1971-ben betöltöttem az ötvenet, úgy gondoltam, ez pont a legjobb életkor visszavonulni a játéktól. Azt hiszem, ezt épp ekkor kellett meglépnem, de az is tény, hogy sohasem éreztem magam jól az egyszerű néző bőrében, úgyhogy el is kezdtem komolyan töprengeni mi is lehetne a póló alternatívája számomra.

Leckék pónikkal

Végül is az a gondolatom támadt, hogy az embernek középkorúként a fogathajtás lehet épp a legmegfelelőbb sport. A Buckingham-palota istállói telis-tele voltak lovakkal és kocsikkal; a windsori istálló, ahol pólós pónijaimat tartottam, szintén a rendelkezésemre állt, és a windsori Nagy Park vagy akár Sandringham kitűnő terepet nyújtott a gyakorlatozásra. A tanulást Balmoralban kezdtem egy pónifogat hajtásával. Jómagam vettem egy erről szóló könyvet és belefogtam az önképzésbe. Első nekilódulásom egy pónifogattal érdekes esetnek bizonyult. Teljesen újfajta tapasztalás volt ez a Haflingerek és magasföldi pónik alkotta vegyes fogatnak, és az állatok elég nyilvánvalóan zavarodottnak mutatkoztak. Szerencsére mégis minden simán zajlott, így kezdetét vette egy új és bizonyos értelemben meghökkentő szabadidős karrierem. Keresztülhajtatni egy fogattal a tájban nagy élmény, mivel ilyenkor a környezetünket nagyon különös, minden mástól eltérő módon érzékelhetjük: először is gyorsabbak vagyunk egy átlag gyalogosnál; aztán magasan ülünk, így jobb a rálátásunk a dolgokra: a szabadban vagyunk, és így odaköszöngethetünk az épp arra haladóknak, fizikailag sem olyan megterhelő, mivel mi csak ott üldögélünk, a munka dandárját a befogott állatok végzik el: és mindenekfelett ennek az országnak a leglátványosabb tájain hajthatunk keresztül. Versenyek és helyezések Hamarosan kölcsönvettem a Királyi Istállókból öt Cleveland Bayt, egy készlet nyakgalléros lószerszámot. meg egy Balmoral Kutyásfogat néven ismert nagy fakocsit (falkavadászaton használt fogat, melynek alsó részében a kutyák is utazhatnak), és így felszerelkezve továbbléptem a pónikról a lovakra. Mindezt magammal vittem Sandringhambe a téli vakációra, és annak leteltével, már 1973-ban úgy éreztem: elég szép haladást tudtam felmutatni ahhoz, hogy megkockáztassam a versenyzést is. Még ebben az évben elindultam tehát egy versenyen Lowtherben, és annak ellenére, hogy a tréning versenyszámban nyújtott teljesítményem hagyott némi kívánnivalót maga után, mégis a negyedik helyen végeztem. A versenyszerű fogathajtásban három különböző szám van: a tréning. amely nagy higgadtságot és fegyelmet igényel, a bólyás. amely a sebességet és a mozgékonyságot mutatja meg, és a maraton, egy terepen való hajtás, ami nagy kitartást és erőt követel. Az idomításhoz volt tehetségem, és elég tűrhető voltam az akadálypályán is, de nem voltam egy nagy ász, ami a terepmunkát illeti. Szerencsére mindez azt jelentette csupán, hogy mindig meg lehetett az esélyem a csapatba kerülésre azzal a megfontolással, hogy majd én kiemelkedőt nyújtok a saját számaimban, míg a csapattársaim nagyobb tehetséget mutathatnak fel a maratonban. Szerény kis Lowtherben mutatott sikerem oda vezetett, hogy meghívást kaptam még ugyanabban az évben az Európa-bajnokságra, ahol 17. lettem, és amit Cirencesterben követhetett egy másik verseny, ahonnan meg egy negyedik helyezéssel térhettem haza. Ezzel szilárdan elköteleződtem új sportom mellett. Ahogy folytattam a hajtást, a sportág valóban egyre elterjedtebbé vált Angliában, ahol minden évben újabb és újabb országos futamokat illesztettek a versenynaptárba, és egyre több helyi klub alakult. Az országos futamokon szépen teljesítettem, így aztán a brit válogatott színeiben meghívást kaptam az 1975-ös lengyelországi Európa-bajnokságra, ahol összesítésben a 20. lettem. Bár rendszeresen versenyeztem a lovakkal, Balmoralban továbbra is hajtottam az én kis derék magasföldi pónijaimat, mígnem 1981-ben egy kis balmorali rendezvény keretében komolyan elkezdtem a pónikkal is a versenyzést, ahol mindjárt a második helyre sikerült feltornáznom magam. A versenyeken általában néha jól ment a dolog, néha kevésbé, de rendületlenül kitartottam, mert annyira megszerettem ezt a sportot. 1979 viszont egy rettenetes esztendő volt. Mi történt például a skóciai Mellerstainben megrendezett versenyen? Mondjuk az eredményeimre borítsunk fátylat, koncentráljunk inkább a naplómból vett meglehetősen komikus epizódra. „A terepen minden összejött! Esett az eső, a lovak rángattak, minden elszabadult és majdnem megindult a lejtőn (a fogatbíróm meglépett!). Épp azt kezdtem neki mondani, hogy az egyik vezérhúzó, a Piper mindig rángat a lejtőn, de körülnézek és mit látok hát a fogatbíróm bizony nincs már ott, eltűnt. Csak később fedeztem fel, hogy mögöttünk üldözte loholva a kocsit, hogy aztán nagy nehezen felkapaszkodjon a hátsó fellépőre. Mondanom sem kell, hogy mindezt látták a barátai, vagy legalábbis nagy örömmel elmesélték nekik, akik aztán könyörtelenül ugratták ezért. " Mindenesetre azért néha én is élvezhettem a siker édes ízét. Első győzelmemet 1982-ben arattam a Norfolk Show-n, amikor már nyolc éve űztem a fogathajtó szakmát. Túl a hajtás okozta izgalmakon elkötelezett részese voltam a sporttal kapcsolatos legkülönbözőbb színfalak mögötti aktivitásoknak is. Azzal támogattam a sportágat például, hogy meggyőztem a Windsor Lovas Show-t és más mezőgazdasági kiállítások szervezőit, hogy illesszenek nemzetközi fogathajtó versenyeket is a rendezvényeik programjába: foglalkoztam terepakadályok tervezésével is a maratoni számokhoz, és 2003-ban elfogadtam egy felkérést, hogy bíráskodjak egy klubversenyen az idomítási számban- Egyébként a Nemzetközi Lovas Federáció szabályzata értelmében túl öreg vagyok ahhoz, hogy nemzetközi versenyeken is bíró lehessek, de szerencsére ahhoz még nem túl öreg, hogy versenyzőként részt vehessek rajtuk! Attrakciók Az évek hosszú során rendszeresen elő kellett rukkolnom valami érdekes mutatvánnyal, ami egyszerre reflektált királyi elkötelezettségeimre és lovas sportemberi mivoltomra. A lovaimat mind magánjellegű; mind állami események kapcsán bevetettem, néha egy és ugyanazon a napon. 1982-ben egyik fogatos lovamat, Solomont reggel a királynő születésnapi parádéján ültem meg, majd még aznap este ugyancsak bevetettem egy Hampton Court-i fogatos klubtalálkozó és vacsora alkalmával. Szerettem néha arra gondolni, hogy miközben zablarúdjuk mögött lustán rágcsálják szénájukat kényelmes bokszukban valahol London mélyén, talán elmerengenek azon, hogyan is szoktak Lowterben az Askham Fell pályán szakadó esőben ügetni vagy lent vidéken, a napos sandringhami dűlőutakon vagy esetleg amint valahol a vasfüggöny mögött egy versenyen, az akadálypályán az oszlopok között galoppoznak. Egyik legszokatlanabb hajtóélményemet az 1984-es Los Angeles-i olimpián éltem meg, ahol még a Nemzetközi Lovas Federáció elnöki minőségében lehettem jelen. Az utolsó esemény egy csapat díjugrató-verseny volt, a Santa Anita lóversenypályán küIön erre a célra kialakított küzdőtéren. A versenynapokon a pályaigazgatóság általában hat igáslovat vetett be, hogy azok húzzák a helyére a startkapukat. A záróesemény előtti napon rávettek, hogy hajtsam én be az igáslovakat az arénába, és húzzam be velük egy alacsony platós utánfutón az érmesek dobogóját. Sohasem hajtottam azelőtt hat lovat, de kifogástalanul viselkedtek a mintegy harminc ezres tömeg előtt. Egy másik feledhetetlen hajtásom ettől nagyon különböző körülmények között esett meg, „hazai pályán". Amikor Windsorban hajtottam egy fogatot, a főlovászom talált a kocsitárolóban egy szánt, és azt javasolta, hogy vigyük el Sandringhambe arra az esetre, ha januárban esne a hó. És lám, kaptunk is egy komoly hóvihart. és én egy hétig bizony jó hasznát vettem a szánnak - elé fogva a lovaimat. Az egész vidék fehér volt. és a szántalpak kísérteties csendben siklottak a havon. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a lovak minden nyugtalanság nélkül elfogadták ezt az új helyzetet.

A jövő

Öregszem, és a reakcióim lelassulnak, az emlékezőtehetségem néha-néha cserbenhagy, de sohasem veszítettem el az angol tájon át való kocsizás hamisítatlan örömét. Szerencsém van, hogy jóval hosszabb időt tölthettem a sportágban, mint sokan mások. és amíg kezes kis pónijaim és elkötelezett személyzetem a szolgálatomra állnak, és amíg képes vagyok lépést tartani azzal a kihívással, mellyel a fogathajtás szembesít, nem áll szándékomban abbahagyni. Hogy mi jöhet még ezután, azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom.

Beküldte: Kovács Zoltán
Irta: Váczi Ernő
Forrás: www.fogatsport.hu