Boxok, kifutók, istálló mérte, kialakítása

Istálló, kifutó és legelő

Ha abból indulunk ki, hogy mai lovaink ősei a sztyeppeken nagy ménesekben éltek, és szervezetünk a gyors helyváltoztatáshoz, a futáshoz rendkívüli módon, messzemenően alkalmazkodott, már meg is határoztuk azokat a követelményeket és igényeket, amelyeket az embernek figyelembe kell vennie a háziasított, felügyelete alá vont lóval való helye, a fajnak és magatartásmódnak megfelelő tartásformák és bánásmódok kialakításában. Így pl. az, hogy lovainkat zárt istállóban lekötve tartjuk, ahol napi 23 órát töltenek, és csak 1 órát mozoghatnak a szabad levegőn, teljességgel helytelen. A lónak szüksége van napi több órás munkára, mozgásra, mint ahogy az azelőtt a katonaságnál vagy a mezőgazdaságban meg is volt. A ló minimális mozgásterét jobb híján a kielégítően nagy boxban találja meg. Ezért fontos, hogy a naponta csak néhány órát dolgoztatott lovakat boxban helyezzük el. A box minimális mérete a ló marmagassága kétszeresének a négyzete adja, tehát ha egy ló marmagassága 1,60 m, akkor a minimális boxnagyság 3,20 x 3,20 m kell legyen. Azért, hogy az állatok kapcsolatot teremthessenek és tarthassanak fenn egymással, a boxokat elválasztó falak ne legyenek teljesen zártak. Az elválasztás módját meghatározza az istálló jellege és tartás módja. Így pl. egy magánistállóban, ahol az állatok ritkán cserélődnek, ahol közös kifutójuk van, ezért megvan a lehetőség arra, hogy egymás között a rangsort felállítsák, elég, ha minden további nélkül vízszintesen felfüggesztett rudakkal, gömbfákkal választhatjuk el a boxokat egymástól (lásd lejjebb). Ha az ilyen módon elválasztott boxokban olyan állatokat teszünk egymás mellé, amelyek a legelőn is szívesen tartózkodnak egymás mellett, az istállóban nem fognak civódások, összetűzések adódni. Valamivel másképp áll a helyzet, ha pl. egy egyesület istállójában olyan állatok kerülnek egymás mellé, akiknek nem volt lehetőségük egymás között a rangsort felállítani. Itt a szomszédos boxokat erős fallal kell elválasztani egymástól, hogy megakadályozzuk a rangsor felállításával járó vetélkedéseket, párharcokat. Ez az elválasztás az alsó részeken fagerendákból vagy tégla-, illetve kőfalból álljon. A felső részt azonban hagyhatjuk átlátszónak, ez készülhet rácsokból vagy vascsövekből. Csak a különösen agresszív lovak között szükséges a teljesen a mennyezetig érő zárt elválasztó falak. Ez legtöbbször állatklinikákon, lókereskedőknél és lovastúrák esetében fordul elő, ahol állandóan teljesen idegen állatok kerülnek egymás mellé. Minden boxtípusban a boxutcára néző oldalt átláthatóan, ráccsal vagy vasrudakból készíthetjük. Teljesen helytelen és téves a lovakat minden oldalról egészen zárt boxokba „bebörtönözni”. Sokan abban a téves hitben ringatják magukat, hogy ezáltal lovunk teljes nyugalomban élhet. Azok a lovak, amelyeknek semmilyen kapcsolatuk nincs más lovakhoz – legyen az a látással, szaglással vagy füllel való kapcsolat – jelentősen ijedősebbek, mint pl. zajra sokkal idegesebben válaszolnak, mint azok, amelyek látják, hogy szomszédaik hogyan reagálnak az ingerre. Azonkívül az egymással kapcsolatot tartó lovak között igen gyakran egy-egy állat az istállóban is fölvállalja az őr szerepét, amíg a többiek pihennek vagy alszanak, s rábízzák magukat az őrködő éberségére. Ez a munkamegosztás a teljesen zárt boxokban lehetetlen. A teljes elzártság tehát a lovakban sokkal inkább nyugtalanságot kelt, mint a nyugalmukat segítené, mert nincs lehetőségük a rajtuk kívül levő dolgokról bármilyen tudomást szerezni.

A lovak tartásában további javulást érhetünk el, amennyiben közelebb kerülünk a természetes tartáshoz, ha az istálló mellé külső boxot, karámokat, szilárd talajú kifutókat építünk. A kifutón gondoskodnunk kell a víz elvezetéséről és téglával, betonlapokkal vagy a fa járólapokkal kell beborítanunk azokat, mert ennek híján rossz időben a kifutó nagyon hamar dagonyává válik. Természetesen minél nagyobb a kifutó, annál jobb, de már a boxnál kétszerte nagyobb terület is elég ahhoz, hogy a lónak minimális mozgásteret adjon; külön előny, hogy ezáltal az állatok lényegesen jobban képesek követni a környezetünkben végbemenő változásokat.

A lónak, mint nagy mozgásigényű csoportos állatnak természetes életkörülményeit legjobban a futóistállókban tudjuk megközelíteni. Nagyobb tenyészetek már nagyon régóta tartják a kancákat és csikóikat egybefüggő, nagy területű futóistállókban. A lovak és a csikók itt szabadon mozognak az istálló fel nem osztott terében. Az erőtakarmány kiosztásához azonban le kell kötni az állatokat, mert az egyedi takarmányozás csak így valósítható meg. A napi legeléshez a gondozószemélyzet hajtja ki az állatokat a legelőre. Az ilyen tartásformában az állatok mozgásigénye kielégíthető, és a társas érintkezés is lehetővé válik, a szükséges kezelőszemélyzet és gondozás azonban, a takarmányozáshoz való szükséges lekötés és a legelőre hajtás miatt viszonylag nagy. A korszerű csoportos tartásban ezt az igényt azáltal csökkentik, hogy mintegy 6-10 állatból álló csoportnak egy-egy fedett fekvő- vagy pihenőhelyet, etetőt és kifutót építenek, ahol az állatok állandó jelleggel lehetnek. Itt a szalmával borított fekvőhely egy állatra számítva legalább 6m²  legyen. Az ilyen tartásmód mellett a legnagyobb gondot a takarmányozás jelenti, mert a szabad takarmányozás esetén a rangsorban előbb álló állatok a hátrább állókat mindig megakadályozzák az evésben, elüldözve őket a takarmánytól. A gondozó személyzet szükség szerinti beavatkozásával, vagy az etetőterek megfelelő kialakításával kell elérni, hogy ezt a lehető legkisebb mértékre szorítsuk vissza. A rangsorban alacsonyabban álló állatokat kevésbé zavarják el a takarmánytól, ha a rangidős állat elsőnek és mindig ugyanazon a helyen kapja meg az abrakját. Egy másik módszer lényege, hogy minden állatnak az abrakot abrakzsákban vagy vödörben a szája elé kötik. Ebben az esetben is a rangidős állat kapja meg elsőnek a zsákot, és őróla veszik le utoljára, hogy megakadályozzák a takarmányirigységet. A szénarácsokkal vagy az etetőboxokkal ugyancsak csökkenteni lehet az etetés körüli civakodásokat és bonyodalmakat. Ha a takarmányt a kifutón kívülről kínáljuk, és a lovaknak etetőrácson keresztül kell azt magukhoz venniük, a takarmányasztal talaja kerek 40 centiméterrel legyen magasabb a boksz padlójánál, hogy a lovak természetes tartásban tudják a takarmányt elfogyasztani (lásd következő kép).

És bár a lovak természetes körülmények között a talajról veszik fel a szálastakarmányt, a legelőn mellső lábaikat szétterpesztik, esetenként meg is rogyasztják, amikor a súlypont eltolódik a fej irányában. Ez azonban – ha a takarmányozóutat és a boxot elválasztjuk – lehetetlenné válik, ezért a lovak az ilyen takarmányozás esetén kénytelenek a vállukkal az elválasztó falnak dőlni, mellső lábaikat maguk alá húzzák, és a hátsó lábukat előre, a test alá hozzák. Ha a takarmányozóasztal és a box talaja között 40 cm szintkülönbséget hozunk létre, a lovakat megkíméljük ettől a kényelmetlen és természetellenes testtartástól. Azért, hogy megakadályozzuk a takarmány szétszórását, tehát a fajra jellemző válogatást, amikor is csak a legízletesebb füveket eszik meg, a többit pedig szétszórják és elpocsékolják, az etetőrács elé kb. 1 m magasságban deszkafalat emelhetünk (lásd előző kép).

Folytatjuk!!!

Ne másolj!!!