Az ölés anatómiája

A farkasok képességeinek, testi-értelmi tulajdonságainak legelőnyösebb, legjobb oldalai egyébként közös vadászat idején mutatkoznak meg. Ilyenkor a falka minden tagja szigorúan összedolgozik, s veszély esetén önfeláldozóan védi társait. Rendszerint éjjel vadásznak, méghozzá inkább csak a hímek. A vadászatot rendkívül érdekes szertartás előzi meg. Murie, a farkasok viselkedésének egyik legkiválóbb tanulmányozója The Wolves of Moint McKinley című könyvében így ír erről: "Csóválták a farkukat, s ugrándoztak. Mind vonított. Egy nőstény csatlakozott a falkához. Energikus farkcsóválás és általános jó érzés fogadta. Az élénk tevékenység váratlanul véget ért, s egyszerre őt hegyes pofa meredt az ég felé. Vonításuk lassan úszott a tundra felett. Azután hirtelen felbomlott az együttes. Az anya visszatért az odúba, hogy folytassa az őrködést, a négy hím pedig kelet felé elügetett az alkonyatban..."

...részben pedig hangadással történik. A farkasok "nyelve" egyébként tizenegy alaphangból áll - a nyüszítéstől a vonyításig

A préda után ólálkodó farkasok "vadászkiáltásokat" hallatnak, amellyel feltehetően odahívják a közelben tartózkodó társaikat, hogy vegyenek részt a lakomában, illetve annak megszerzésében. Ezt a kiáltást még azelőtt hallatják, mielőtt meglátták volna az állatot, amelyet üldöznek. Amikor megpillantják a prédát, hangszínük megváltozik; mélyebb és más tónusú lesz. Számos leírást ismerünk az üldözésről, az áldozat utoléréséről és megöléséről. Ha őz a zsákmány, gyorsan lerántják, s alig él tovább két percnél. Amint a kegyetlen dolog megtörtént, mintegy fél óra vagy még rövidebb idő alatt mindent megeszik, kivéve a szőrzetet. Hogy mit csinálnak azután? Különböző irányokba eltávolodnak egymástól, összegömbölyödnek, lefekszenek és alszanak...

Azt, hogy a farkasok hogyan "beszélik meg" a vadászat megszervezését, nem tudjuk. A falkaszervezésnek egyik legjobb leírása a lappföldi Andrew Bahrtól származik, aki Alaszkából háromezer rénszarvast hajtott a Mackenzie folyó deltájába. Érdemes idézni beszámolójából.

"Távolról, a hómezők felől halk farkasvonítás hallatszott. Ezekben a hosszúra nyújtott jelzésekben kihívás, mérhetetlen türelem és gonosz figyelmeztetés volt. A csordán alig észlelhető nyugtalanság uralkodott el. Még azok az állatok is felismerték a fenyegetést, akik ezt a hangot azelőtt sohasem hallhatták. Dél felől, nagy távolságból halk hívásokat és válaszokat hallottunk, olyasféleképp, mint amikor a kakasok kukorékolnak különböző udvarokban.

A rákövetkező nappal sem hangokat nem hallottunk, sem nyomokat nem láttunk. Éjjel viszont ugyanazokat a baljós kiáltásokat hallottuk. A hangok iránya délről nyugatra változott. A farkasok feltehetően még mindig a távolságot méregették.

Vezetőnk egyszer csak a távolban meglátott egy foltot; megjelent, azután újra eltűnt. A sítalpas kísérők a hóbuckák mögé rejtőztek, és bunkós botokkal felfegyverkezve várták a farkasok támadását.

Micsoda türelemmel, micsoda óvatossággal jöttek! A sima havon megmozdult egy-egy sötét folt, megállt, aztán megint megmozdult. Fáradhatatlan kitartással, egyre közeledtek. Úgy látszott, mintha megálltak volna, hogy megbeszélést tartsanak és tervet készítsenek. Azután megszületett a megegyezés. Az emberek aggódva figyelték ezt a különös konferenciát...

Legutolsó találkozásakor a falka szétvált; csak az egyik része közeledett tovább. A másik osztag egy darabig állt, amíg vezetőt választott, s a vezér irányításával megindult déli irányba, mintha teljesen közömbös volna számára, mit csinálnak a többiek. De az emberek tudták: ez a második falka azt a feladatot kapta, hogy nagy kerülőt tegyen, s később megjelenjen a csorda túlsó oldalán."

A beszámoló a továbbiakban leírja, hogy rohantak rá az emberek a farkasokra, hogyan öltek meg sokat a ragadozók közül, azután hogyan fordultak meg és támadtak azokra az állatokra, amelyek az utóvédet alkották - de már csak azután, hogy a farkasok számos borjút megöltek.

Amikor nagyobb állatot (szarvasmarhát, jávorszarvast vagy karibut) támadnak meg, előbb két vagy több farkas megpróbálja "meginazni" a prédát, vagyis átharapni az Achilles-ínt. Ha ezt az ínt elharapják vagy elszakítják, az állat a sérült lábára tehetetlen lesz, nem tud rúgni, s mert a többi lábára kell támaszkodnia, könnyen sebezhető. Ha pedig mindkét ínját elharapják, a földre kerül.

A nagyobb termetű, veszélyesebb préda elejtésénél rendszerint az történik, hogy az egyik állat - általában a nőstény - eltereli a kiszemelt áldozat figyelmét azzal, hogy a feje előtt ugrál, mialatt hátul a hím elvégzi szörnyű munkáját. A juhászok általában az első farkast "ténfergő farkasnak" hívják.

A farkas nagy pusztítást végezhet az állatok között, de általában a csordák gyengébb egyedeit ölik meg. A "selejtes" példányok pusztításával tehát végül is hasznosan "szelektálnak" (kiválogatnak) zsákmányszerző tevékenységükkel. A farkasoknak a vadállományra gyakorolt kiválogató szerepéről érdekes tapasztalatokat szereztek a Szovjetunióban. A Krímben például a hetvenes években elsatnyultak a gímszarvasok, mivel ezen a vidéken csökkent a farkasok létszáma. A farkas tudniillik sokkal "értelmesebben gazdálkodik" a gímszarvas állománnyal - állítják az orosz tudósok - , mint a leggondosabb vadász; sokkal biztosabban talál rá a gyenge vagy beteg példányokra.

A Kaukázusban és környékén 1958-1964 között a szarvasok és az őzek száma mintegy 30 ezerre növekedett. Ennyi állat számára azonban kevésnek bizonyult a táplálkozásra alkalmas zöldterület, ráadásul 1965 és 1971 között vadászati tilalom volt a farkasokra, aminek a következménye az lett, hogy csökkent a szarvasok és az őzek száma, és csak így állhatott helyre 1971-1975-ben az egyensúly, mi több, minőségileg is javult az állomány.

Az orosz zoológusok nyomatékosan hangsúlyozzák: bár az általánosításoktól nem árt tartózkodni, annyi bizonyos a farkasnak is joga van az élethez, mert megvan a maga fontos szerepe.